Megigértem, hogy irni fogok. Többé már nem adom fel azt amibe belekezdtem, nem leszek lusta, türelmetlen és a többi és a többi. Mi értelme van máskülönben mindenbe belekezdeni, de semmit se végig vinni úgy ahogy azt kell. Miért van az, hogy mindent gondolatban szépen eltervezünk, viszont mikor a kivitelezéshez jutunk: hoppá... Az valahogy úgy elmarad, megbotlik, elévül. Lusták vagyunk, egyhangúak, "nem érdekel" szerű kifogásokat keresünk, tökéletesen elhitetjük a néppel, hogy "Áh, dehogy éri meg, minek azt akkor?" szerű dumákat.
Ennek igy nincs értelmes és pont.
Én is csináltam hasonlókat, rengeteg elképzelésem ott úszik a gondolataimban. Egy sem volt soha megvalósitva. Egy sem. Pedig sokmindent szerettem volna kezdeni MÁR az eddigi életemmel, a lehetőségek mindig ott voltak. Lusta is voltam, meg túl kényelmes is, ez az igazság. Megvolt az a magam kicsi világa, amiből nem akartam kidugni semmim, de szemlélődni tökéletesen tudtam. Szemlélődtem a más felé, titokban vágytam rá, irigy voltam, akartam azt. Viszont amikor a lehetőség ott volt tálcán kinálva, mindig megijedtem, magamba fordultam, kerestem és találtam is kifogásokat. Azok a kifogások is kalap szart értek (bocsánat a durva kifejezésért). Utólag a kifogások semmit sem érnek, mivel az élet nem úgy van ahogy gondoltam. Valahogy nem úgy működik. Vagy csak velem nem. Ez is egy opció. Az eddigi élet megtanitott pár leckére, és úgy érzem jópár vár még a jövőben rám.
Tehát (mert kicsit nagyon elkalandoztam az eredeti gondolatomtól), elkezdtem magamban realizálni, hogy már egy hét sincs és máshol leszek, messze ráadásul, egy idegen helyen, egy idegen nyelvközösségben, ahol semmi se lesz olyan mint itthon. Mikor erre gondolok valahogy elkap egy furcsa érzés: gyomorgörcs, félelem, rettegés, pánik-ezen érzések keveréke együttvéve.
Igen, pocsék érzés, főképp hogy kiséri egy nagy adag sirógörcs. Nem tudom miért. Pedig alapjába véve nem vagyok félős tipus. Félek a paranormális jelenségektől, de annyi.
Elgondolkozva a probléma valódi gyökerén, szerintem beleestem a fenti paragrafusom csapdájába. Nehéz kiszakadni a környezetedből, még akkor is ha az nem úgy tekint rád, ahogy te rájuk.
Nehéz leirnom, de el is pityeregtem magam elég rendesen. Bevallom, még most is potyog egy-két könny a szememből. Rég éreztem már ilyet, viszont nem kivánom senkinek. Még annak sem akit utálok tiszta szivemből.
Fáj az, hogy itt kell hagynom a jelenleg stabil életemet (amit iszonyúan nehezen sikerült jelenleg elérjek, miután folyton elrontok mindent akaratlanul), fáj itthonhagyni a családomat (nem felhőtlen azért velük sem a viszonyom, de mégis szeretem és tisztelem őket, jó szülők), nem utolsó sorban fáj itthagyni az ici pici tengerimalackámat, Bubut.
Talán nagy hűhót csinálok ebből az egészből, lehet fél év-év múlva vicces lesz ezt visszaolvasni. Talán jelenleg ti is csak megmosolyogjátok az egészet. Nem gond amúgy :) .
Viszont félek mostmár, hogy mi lesz, milyenek lesznek ott az emberek, milyen lesz az a bizonyos anyuka, a gyermeke, meg az egész környezet. Szerintem a félelem egy természetes dolog, az érzéseidet kiadni magaból meg mégtermészetesebb. Nem igy van?
Nem is tudom hirtelen még mit irhatnék, hiszen egy bő fél órája több gondolatom volt ezzel a blogbejegyzésemmel kapcsolatban.
Viszont szerintem a lényeget leirtam. Sokan azt hiszik ezt könnyű meglépni, meg ha van pénzed az egész kimenetelre, akkor zöld utad van. Egyedül nehéz összehozni az egészet, érzelmileg pedig megvisel, akármennyire is vágysz az újra.
Tehát bármi is legyen, én nagyon remélem hogy minden jó lesz, nem lesz gond, nem fogom érezni túlságosan ott azt a hiányt, illetve szeretni fognak.
Köszönöm hogy ismét velem tartottál, köszönöm, hogy elolvastál!
További szép napot kiván,
Timea :)
Niciun comentariu:
Trimiteți un comentariu